Áldalak búval, vigalommal,
féltelek szeretnivalómmal,
őrizlek kérő tenyerekkel:
búzaföldekkel, fellegekkel.
Topogásod muzsikás romlás,
falam ellened örök omlás,
düledék-árnyán ringatózom,
leheletedbe burkolózom.
Mindegy, szeretsz-e, nem szeretsz-e,
szívemhez szívvel keveredsz-e,
látlak, hallak és énekellek,
Istennek tégedet felellek.
Hajnalban nyujtózik az erdő,
ezer ölelő karja megnő,
az égről a fényt leszakítja,
szerelmes szívére borítja.
1927 karácsony
2010. december 24., péntek
2010. november 29., hétfő
Hervay Gizella: Előszó
Aki azt hiszi, hogy az irodalom irodalom,
az hülye.
Világos.
Ez a könyv nem könyv.
Íme:
Ma reggel kedvem volt énekelni
és énekeltem egész délelőtt.
Énekeltem és mosakodtam,
énekeltem és vertem a párnát,
énekeltem és papírt fűztem az írógépbe.
Nem ment az írás.
Gyötörni kezdett,
hogy mért nem tudtam élni eddig,
mért jöttem zavarba, ha telefonálni kellett,
mért féltem, hogy a manikűröslányok kinevetnek,
mért szégyellem repedezett ujjaimat,
mért hallgatok estéken át a barátaim között,
mi ez a görcs, ez a gombóc, ami elviselhetetlen,
ami miatt szájhúzva hívnak a barátok magukkal
- könnyen elronthatom a hangulatot - ,
mért nem maradt mellettem senki?
Hát igen, hát igen, elviselhetetlen vagyok.
Mire ideértem, hol volt már a jókedv, az éneklés!
- Minek ez az egész? - vertem a gépet. -
Mit tudok még valakinek is mondani?
S ekkor egyszerre megértettem, hogy ami én vagyok,
ez a csupa-félelem, csupa-gátlás
a megalázottak, a kiszolgáltatottak ismertetőjegye,
s hogy többen vagyunk ilyen jeggyel szomorítottak a földön,
mint ahányan éheznek, vagy mint ahányan belehalnak.
Itt vagyunk, mi gyengék és kiszolgáltatottak
öröklött nyavalyáinkkal, a történelem mocskos ujjnyomaival.
Én a szabadságot cafatonként tépem ki magamnak.
Semmim sincs, ami eleve adott.
Szülőföldet, hazát, mindent magamnak kellett megszereznem,
míg más beleszületett.
És minden pillanatomat -
a jó szót, amiért leülök a parkban a padra,
és megcsodálom a ronda kézimunkákat,
a bögre vizet, amire rászolgáltam Gyímesközéplokon,
a barátaimat,
mindent, mindent,
és mindennap újra meg újra mindent ki kell csikarnom,
nincs, aki segíthetne,
ne is segítsen - konok vagyok,
csak teszem magam, hogy nem bírom,
mindig csak majdnem esek össze,
aztán újból és újból.......
Ó, de hiába!
Látják a védtelenséget szemeden,
hallják hangodon,
látják zavarodon,
esett mozdulataidon.
Tudják, hova üssenek,
minden előző ütés cinkosuk.
Visszavágnak:
- Mért hagyod magad? -
Mért hagyod magad, kiszolgáltatottak menete,
gyűrű a föld körül?
Védd magad a földdel,
védd magad magaddal,
védd magad kicsikart szabadságoddal,
védd magad szerelemmel!
Ez a könyv nem könyv.
Egyetlen lehetőségem immár,
hogy szabadságom megteremtsem,
s minden ízét megízleljem.
Ebben a könyvben tehát mindenkit szembeköpök,
aki csak megalázott,
az élettől eltanácsolt,
sajnált,
ellökött,
becsapott.
Ez a könyv egyetlen nagy szembeköpés
mindazokért, akiket valaha is megaláztak,
és megaláznak.
És aki azt mondja, hogy van fontosabb ennél,
az nem tudja, hogy az irodalom nem irodalom,
az tehát hülye.
---
az hülye.
Világos.
Ez a könyv nem könyv.
Íme:
Ma reggel kedvem volt énekelni
és énekeltem egész délelőtt.
Énekeltem és mosakodtam,
énekeltem és vertem a párnát,
énekeltem és papírt fűztem az írógépbe.
Nem ment az írás.
Gyötörni kezdett,
hogy mért nem tudtam élni eddig,
mért jöttem zavarba, ha telefonálni kellett,
mért féltem, hogy a manikűröslányok kinevetnek,
mért szégyellem repedezett ujjaimat,
mért hallgatok estéken át a barátaim között,
mi ez a görcs, ez a gombóc, ami elviselhetetlen,
ami miatt szájhúzva hívnak a barátok magukkal
- könnyen elronthatom a hangulatot - ,
mért nem maradt mellettem senki?
Hát igen, hát igen, elviselhetetlen vagyok.
Mire ideértem, hol volt már a jókedv, az éneklés!
- Minek ez az egész? - vertem a gépet. -
Mit tudok még valakinek is mondani?
S ekkor egyszerre megértettem, hogy ami én vagyok,
ez a csupa-félelem, csupa-gátlás
a megalázottak, a kiszolgáltatottak ismertetőjegye,
s hogy többen vagyunk ilyen jeggyel szomorítottak a földön,
mint ahányan éheznek, vagy mint ahányan belehalnak.
Itt vagyunk, mi gyengék és kiszolgáltatottak
öröklött nyavalyáinkkal, a történelem mocskos ujjnyomaival.
Én a szabadságot cafatonként tépem ki magamnak.
Semmim sincs, ami eleve adott.
Szülőföldet, hazát, mindent magamnak kellett megszereznem,
míg más beleszületett.
És minden pillanatomat -
a jó szót, amiért leülök a parkban a padra,
és megcsodálom a ronda kézimunkákat,
a bögre vizet, amire rászolgáltam Gyímesközéplokon,
a barátaimat,
mindent, mindent,
és mindennap újra meg újra mindent ki kell csikarnom,
nincs, aki segíthetne,
ne is segítsen - konok vagyok,
csak teszem magam, hogy nem bírom,
mindig csak majdnem esek össze,
aztán újból és újból.......
Ó, de hiába!
Látják a védtelenséget szemeden,
hallják hangodon,
látják zavarodon,
esett mozdulataidon.
Tudják, hova üssenek,
minden előző ütés cinkosuk.
Visszavágnak:
- Mért hagyod magad? -
Mért hagyod magad, kiszolgáltatottak menete,
gyűrű a föld körül?
Védd magad a földdel,
védd magad magaddal,
védd magad kicsikart szabadságoddal,
védd magad szerelemmel!
Ez a könyv nem könyv.
Egyetlen lehetőségem immár,
hogy szabadságom megteremtsem,
s minden ízét megízleljem.
Ebben a könyvben tehát mindenkit szembeköpök,
aki csak megalázott,
az élettől eltanácsolt,
sajnált,
ellökött,
becsapott.
Ez a könyv egyetlen nagy szembeköpés
mindazokért, akiket valaha is megaláztak,
és megaláznak.
És aki azt mondja, hogy van fontosabb ennél,
az nem tudja, hogy az irodalom nem irodalom,
az tehát hülye.
---
Hervay Gizella: ElőszóA Magyar Költészet Napja alkalmából szervezett gálaműsoron a Kájoni János Megyei Könyvtárban szavalhattam el egyik kedvenc versemet...
Szerző: Iochom Zsolt, 2014. április 11.
2010. november 28., vasárnap
Reményik Sándor: Pilátus
A pörnek vége. Elvégeztetett...
Véres a kereszt tövében a fű.
A helytartóban forr a néma düh
S egy gondolat tépi a másikat.
“Rongy csőcselék, én unlak titeket,
Unom a vágyatok, a hitetek,
A papjaitok ragyogó ruháját,
A mellükverő messiásokat,
A nap hevét ez átkos ég alatt,
A zagyva szókat, buja színeket,
És magamat és uramat a császárt,
Ki bíróvá tett ilyen nép felett.
‘Feszítsd meg!’ - üvöltötték a fülembe,
Amíg unottan odalöktem nékik.
Szegény bolond! Pedig csak álmodott,
Csak álmodott egy létráról az égig.
Csak álmodott, de ezeknél tán szebben.
Már szürkül fenn a Koponyák hegye -
Vajon álmodik-e még a kereszten?
Valamit szólt nékem az igazságról,
Aztán némán vérzett, ragyogott.
Gúnnyal kérdém: az igazság micsoda?
Felelé: ‘én vagyok’.
Eh, hát kicsoda nékem ez az ember?!
A csőcselék morajlott mint a tenger,
Én untam, untam amazokat, ezt is,
Egy messiással több vagy kevesebb,
Pilátus lelke nem lesz nehezebb,
És könnyebb tán ez istenverte föld,
Untam a dolgot. Odalöktem. Vége.
‘De jaj! vajon kire szállott a vére?!’
Az alkony megy, az est, az éj leszáll,
De a helytartó nyugtot nem talál.
‘Feszítsd meg!’ üvöltötték a fülembe
És nekem nem volt elég fegyverem,
Nem volt elég lándzsásom odakünn,
Vagy - vagy üres volt talán a szívem?
Eh mit bánom én, a bölcs szív üres,
Bús madarak, el a szívemből, hess!
‘Feszítsd meg!’ üvöltötték a fülembe,
Mi közöm hozzá? feszítsétek hát,
Te véreskezű szennyes csőcselék,
Feszítsd, feszítsd meg hát a Messiást!
Él-e, meghal-e, egy marad az átok,
Isten se váltja meg ezt a világot.
Mi közöm hozzá? Feszítsétek hát!
Vigyétek! - Vitték. A kereszten holt.
Ki tudja, talán mégis király volt!”
Csend most. De hallga! Most az éj kopog.
Pilátus udvarában a papok.
“Uram, mi véled egyet így nem értünk,
Ahogyan írtad, botránkozás nékünk.
Rexnek, Uram, csak ő mondta magát.
Nem készítetted jól a Golgothát!”
Ni, milyen furcsa rőt láng a szemén!
Ím, kővé vált a nádszál: oly kemény.
(Odafenn csendbe hallgat a kereszt.)
Pilátus nő, ahogy beszélni kezd:
“A Messiástok megmenteni késtem,
De négy betűt a keresztjébe véstem,
E négy betű az én becsületem,
Hajótöröttségem utolsó roncsa,
Hitetlen hitem, büszke makacsságom,
Egy akarat az akaratlanságon.
E négy betű az én becsületem.
Hadesre! ez a négy betű marad!
Ha alá kéne temetnem e várost,
Rómát, az Imperatort, magamat:
E négy betű az én becsületem!!
Papok, zsidók, hozzátok szólok nyíltan,
Halljátok: amit megírtam, megírtam.”
Benn csönd, de künn az éj zsoltárba kezd
S áll a zsoltáros éjben a kereszt.
---
---
Véres a kereszt tövében a fű.
A helytartóban forr a néma düh
S egy gondolat tépi a másikat.
“Rongy csőcselék, én unlak titeket,
Unom a vágyatok, a hitetek,
A papjaitok ragyogó ruháját,
A mellükverő messiásokat,
A nap hevét ez átkos ég alatt,
A zagyva szókat, buja színeket,
És magamat és uramat a császárt,
Ki bíróvá tett ilyen nép felett.
‘Feszítsd meg!’ - üvöltötték a fülembe,
Amíg unottan odalöktem nékik.
Szegény bolond! Pedig csak álmodott,
Csak álmodott egy létráról az égig.
Csak álmodott, de ezeknél tán szebben.
Már szürkül fenn a Koponyák hegye -
Vajon álmodik-e még a kereszten?
Valamit szólt nékem az igazságról,
Aztán némán vérzett, ragyogott.
Gúnnyal kérdém: az igazság micsoda?
Felelé: ‘én vagyok’.
Eh, hát kicsoda nékem ez az ember?!
A csőcselék morajlott mint a tenger,
Én untam, untam amazokat, ezt is,
Egy messiással több vagy kevesebb,
Pilátus lelke nem lesz nehezebb,
És könnyebb tán ez istenverte föld,
Untam a dolgot. Odalöktem. Vége.
‘De jaj! vajon kire szállott a vére?!’
Az alkony megy, az est, az éj leszáll,
De a helytartó nyugtot nem talál.
‘Feszítsd meg!’ üvöltötték a fülembe
És nekem nem volt elég fegyverem,
Nem volt elég lándzsásom odakünn,
Vagy - vagy üres volt talán a szívem?
Eh mit bánom én, a bölcs szív üres,
Bús madarak, el a szívemből, hess!
‘Feszítsd meg!’ üvöltötték a fülembe,
Mi közöm hozzá? feszítsétek hát,
Te véreskezű szennyes csőcselék,
Feszítsd, feszítsd meg hát a Messiást!
Él-e, meghal-e, egy marad az átok,
Isten se váltja meg ezt a világot.
Mi közöm hozzá? Feszítsétek hát!
Vigyétek! - Vitték. A kereszten holt.
Ki tudja, talán mégis király volt!”
Csend most. De hallga! Most az éj kopog.
Pilátus udvarában a papok.
“Uram, mi véled egyet így nem értünk,
Ahogyan írtad, botránkozás nékünk.
Rexnek, Uram, csak ő mondta magát.
Nem készítetted jól a Golgothát!”
Ni, milyen furcsa rőt láng a szemén!
Ím, kővé vált a nádszál: oly kemény.
(Odafenn csendbe hallgat a kereszt.)
Pilátus nő, ahogy beszélni kezd:
“A Messiástok megmenteni késtem,
De négy betűt a keresztjébe véstem,
E négy betű az én becsületem,
Hajótöröttségem utolsó roncsa,
Hitetlen hitem, büszke makacsságom,
Egy akarat az akaratlanságon.
E négy betű az én becsületem.
Hadesre! ez a négy betű marad!
Ha alá kéne temetnem e várost,
Rómát, az Imperatort, magamat:
E négy betű az én becsületem!!
Papok, zsidók, hozzátok szólok nyíltan,
Halljátok: amit megírtam, megírtam.”
Benn csönd, de künn az éj zsoltárba kezd
S áll a zsoltáros éjben a kereszt.
---
Szavalat
A ROLE zenekar európai turnéját záró gálaesten Reményik Sándor: Pilátus című versét szavaltam el.
Szerző: Iochom Zsolt, 2015. április 25.
---
A költészetet ünnepeltük Csíkszeredában
Az Agora Alapítvány a magyar költészet napja alkalmából idén is szavalóversenyt szervezett évfordulós költők verseiből. V-VIII. és IX-XII. osztályos valamint felnőtt kategóriában összesen félszázan verseltek József Attila születésnapján. Húsvétra készülődve jómagam Reményik Sándor: Pilátus című versével neveztem be, amelyet ma elszavaltam a Kájoni János Megyei Könyvtárban. Várunk mindenkit szeretettel az április 24-i gálaestre!
Szerző: Iochom Zsolt, 2015. április 11.
2010. október 27., szerda
Kányádi Sándor: Sárga kankalin
Fekete pohárban
sárga kankalin.
Sokasodnak
a halottaim.
Anyám volt az első
sárga kankalin.
Gyűlnek, egyre gyűlnek
a halottaim. –
Nem fér a pohárba
már a kankalin.
1963
2010. október 23., szombat
Marschalkó Lajos: Új Bibliát!
Szentírás lett itt Nyugaton a csekkönyv,
Szakállas Marxok írtak Bibliát,
De Sináj hegyén csipkebokor gyúlt ki
S szólította az embernek fiát:
Össze kell törni mind e kőtáblákat,
Át kell írni az öreg Bibliát,
Különbet írt, mint Máté az apostol
Vérével annyi sok magyar diák.
Az új Heródes hiába parancsolt,
Hiába küldött gyilkos sereget,
Bégő bárányként nem akartak halni
E csillag-lelkű magyar gyerekek.
Itt Nyugaton csak tehetetlen álltak,
a katonák s a sápadt férfiak…
Harcolni, halni senki sem akart itt
E vérző, árva gyerekek miatt!
Bábel mocsarán lángolt a neon-fény,
Kamasz-lányt ölelt a kölyök kamasz,
S túl hős-halált halt egy kis iskolás lány,
hogy fénybe gyúljon a magyar tavasz.
Itt elvet árult néptribun, s a kalmár
A templom előtt mérte aranyát…
S ott, szabadságért szent halálba küldték
Fiaikat az édesanyák!
És meghaltak a tíz éves kis hősök,
Niobe még se siratta fiát,
Itt szét kell zúzni mind a kőtáblákat,
át kell írni az öreg Bibliát.
Hősi temető van-e a világon,
Hol együtt nyugszik kétszáz kis-gyerek?
S a hant alól is azt sikoltja vérük:
Segítsetek, ti népek emberek!
Fáklyát gyújtott a kislány en-testéből
Jézus! Az égből Te láttad magad,
Száz kis Szent György és ezer kicsi Jeanna d'Arc
Halt ott érted a romfalak alatt.
Nyugat-Pilátus hókezeit mosta,
A farizeus rádión beszélt,
S kétszáz gyerek-hős szállt a temetőbe,
Szabadság ura... mert csak érted élt.
Szabadságot! - így üvöltött a börze,
Míg kavargott a véres vad tusa,
De szabadságért egyedül veszett el,
Magyarország, - a népek Krisztusa.
Ám föld alól és temető árkából
Felsírnak halott magyar gyerekek,
Kis csontkezük a dúlt égre dörömböl:
Áruló Nyugat ― százszor jaj neked!
Kialszik fényed szabadság Júdása,
Összedőlsz gyáva nyomorult világ,
S szét fogjuk zúzni minden kőtábládat,
Át fogjuk írni minden Bibliád.
---
---
Szakállas Marxok írtak Bibliát,
De Sináj hegyén csipkebokor gyúlt ki
S szólította az embernek fiát:
Össze kell törni mind e kőtáblákat,
Át kell írni az öreg Bibliát,
Különbet írt, mint Máté az apostol
Vérével annyi sok magyar diák.
Az új Heródes hiába parancsolt,
Hiába küldött gyilkos sereget,
Bégő bárányként nem akartak halni
E csillag-lelkű magyar gyerekek.
Itt Nyugaton csak tehetetlen álltak,
a katonák s a sápadt férfiak…
Harcolni, halni senki sem akart itt
E vérző, árva gyerekek miatt!
Bábel mocsarán lángolt a neon-fény,
Kamasz-lányt ölelt a kölyök kamasz,
S túl hős-halált halt egy kis iskolás lány,
hogy fénybe gyúljon a magyar tavasz.
Itt elvet árult néptribun, s a kalmár
A templom előtt mérte aranyát…
S ott, szabadságért szent halálba küldték
Fiaikat az édesanyák!
És meghaltak a tíz éves kis hősök,
Niobe még se siratta fiát,
Itt szét kell zúzni mind a kőtáblákat,
át kell írni az öreg Bibliát.
Hősi temető van-e a világon,
Hol együtt nyugszik kétszáz kis-gyerek?
S a hant alól is azt sikoltja vérük:
Segítsetek, ti népek emberek!
Fáklyát gyújtott a kislány en-testéből
Jézus! Az égből Te láttad magad,
Száz kis Szent György és ezer kicsi Jeanna d'Arc
Halt ott érted a romfalak alatt.
Nyugat-Pilátus hókezeit mosta,
A farizeus rádión beszélt,
S kétszáz gyerek-hős szállt a temetőbe,
Szabadság ura... mert csak érted élt.
Szabadságot! - így üvöltött a börze,
Míg kavargott a véres vad tusa,
De szabadságért egyedül veszett el,
Magyarország, - a népek Krisztusa.
Ám föld alól és temető árkából
Felsírnak halott magyar gyerekek,
Kis csontkezük a dúlt égre dörömböl:
Áruló Nyugat ― százszor jaj neked!
Kialszik fényed szabadság Júdása,
Összedőlsz gyáva nyomorult világ,
S szét fogjuk zúzni minden kőtábládat,
Át fogjuk írni minden Bibliád.
---
Marschalkó Lajos: Új bibliát!
„Szabadságot! - így üvöltött a börze,Míg kavargott a véres, vadtusa,De szabadságért egyedül veszett elMagyarország, a népek Krisztusa.” – tolmácsoltam a mai megemlékező ünnepségen Marschalkó Lajos ma is igen aktuális sorait.
Szerző: Iochom Zsolt, 2015. október 23.
---
Emlékezzünk '56-ra!
Marschalkó Lajos Új Bibliát című versével fejezhettem ki tiszteletemet az '56-os magyar forradalom és szabadságharc áldozatainak és hőseinek emléke előtt... Köszönöm a lehetőséget!
Szerző: Iochom Zsolt, 2014. október 23.
2010. október 11., hétfő
Kányádi Sándor: Szonett a cigánylányhoz
Feküdj a gyepre, barna angyal,
leterítem a köpenyem,
hogy föl ne fázz s hogy ne maradjon
a fű nyoma a térdemen.
Vakítson bőröd éjszakája
s az a két sötét telehold,
fújtatók tüzes táncát járja
tenyeremben a tomporod.
Gyere, gyere, fekete gyöngyöm,
piramist hordok csupa gyöngyből…
Nézd, elázik a köpenyem.
Feküdj mellém, fáraó lánya,
azt a kendőt meg, devla bánja,
már holnap reggel megveszem.
leterítem a köpenyem,
hogy föl ne fázz s hogy ne maradjon
a fű nyoma a térdemen.
Vakítson bőröd éjszakája
s az a két sötét telehold,
fújtatók tüzes táncát járja
tenyeremben a tomporod.
Gyere, gyere, fekete gyöngyöm,
piramist hordok csupa gyöngyből…
Nézd, elázik a köpenyem.
Feküdj mellém, fáraó lánya,
azt a kendőt meg, devla bánja,
már holnap reggel megveszem.
2010. július 2., péntek
Kányádi Sándor: A kökösi hídon
Lassított a vonat a kökösi hídon.
Jődögélt mögöttünk szaporán az alkony,
poros köpönyegét félvállra hajítva
föl is kapaszkodott a hátsó kocsira.
Lenn a Feketeügy feketén csillogott,
békességes esti harangszót ringatott.
Szívem köré apró, fényes tüzek gyúltak:
kerestem a parton, kerestem a múltat.
Béhunytam a szemem, hátha úgy meglátnám
Gábor Áron mestert szürke paripáján.
Prázsmár felől szörnyű por és füst kavargott,
s dörögtek a hídfőn a székely harangok.
1955
2010. június 11., péntek
József Attila: Tedd a kezed
Tedd a kezed
homlokomra,
mintha kezed
kezem volna.
Úgy őrizz, mint
ki gyilkolna,
mintha éltem
élted volna.
Úgy szeress, mint
ha jó volna,
mintha szívem
szíved volna.
1928 máj.-jún.
homlokomra,
mintha kezed
kezem volna.
Úgy őrizz, mint
ki gyilkolna,
mintha éltem
élted volna.
Úgy szeress, mint
ha jó volna,
mintha szívem
szíved volna.
1928 máj.-jún.
2010. március 5., péntek
József Attila: Mama
Már egy hete csak a mamára
gondolok mindíg, meg-megállva.
Nyikorgó kosárral ölében,
ment a padlásra, ment serényen.
Én még őszinte ember voltam,
ordítottam, toporzékoltam.
Hagyja a dagadt ruhát másra.
Engem vigyen föl a padlásra.
Csak ment és teregetett némán,
nem szidott, nem is nézett énrám
s a ruhák fényesen, suhogva,
keringtek, szálltak a magosba.
Nem nyafognék, de most már késő,
most látom, milyen óriás ő -
szürke haja lebben az égen,
kékítőt old az ég vizében.
1934. október
gondolok mindíg, meg-megállva.
Nyikorgó kosárral ölében,
ment a padlásra, ment serényen.
Én még őszinte ember voltam,
ordítottam, toporzékoltam.
Hagyja a dagadt ruhát másra.
Engem vigyen föl a padlásra.
Csak ment és teregetett némán,
nem szidott, nem is nézett énrám
s a ruhák fényesen, suhogva,
keringtek, szálltak a magosba.
Nem nyafognék, de most már késő,
most látom, milyen óriás ő -
szürke haja lebben az égen,
kékítőt old az ég vizében.
1934. október
2010. január 12., kedd
Juhász Gyula: Vértanúink
1918. október 6.
A föld alól, a magyar föld alól
A vértanúk szent lelke földalol:
E nagy napon, hol emlék s béke leng,
A bús bitókra hittel nézzetek!
Hittel, reménnyel, mert most kél a nap,
Minden napoknál szebb és szabadabb!
A nap, melyért mi vérben esve el,
Nyugodtan haltunk ama reggelen.
Szemünk nem látta, lelkünk látta csak,
Hisz onnan jönnek mind e sugarak;
Hisz onnan árad, új világ felett,
Szentháromságunk, mely jövőt teremt:
Szabadság minden népnek, aki él
S halni tudott egy megváltó hitér,
Egyenlőség, hogy Ember ne legyen
Mások szabad prédája, becstelen.
Testvériség, mely át világokon
Kézt fog a kézbe, hisz mind, mind rokon.
Ó magyarok, ti élő magyarok,
A halhatatlan élet úgy ragyog
Rátok, ha az egekbe lobogón
Igazság leng a lobogótokon,
Az Igazság, mely tegnap még halott,
Világ bírájaként föltámadott.
A népek szent szövetségébe ti
Úgy lépjetek, mint Kossuth népei.
A föld alól, a magyar föld alól
A vértanúk szent lelke így dalol.
A föld alól, a magyar föld alól
A vértanúk szent lelke földalol:
E nagy napon, hol emlék s béke leng,
A bús bitókra hittel nézzetek!
Hittel, reménnyel, mert most kél a nap,
Minden napoknál szebb és szabadabb!
A nap, melyért mi vérben esve el,
Nyugodtan haltunk ama reggelen.
Szemünk nem látta, lelkünk látta csak,
Hisz onnan jönnek mind e sugarak;
Hisz onnan árad, új világ felett,
Szentháromságunk, mely jövőt teremt:
Szabadság minden népnek, aki él
S halni tudott egy megváltó hitér,
Egyenlőség, hogy Ember ne legyen
Mások szabad prédája, becstelen.
Testvériség, mely át világokon
Kézt fog a kézbe, hisz mind, mind rokon.
Ó magyarok, ti élő magyarok,
A halhatatlan élet úgy ragyog
Rátok, ha az egekbe lobogón
Igazság leng a lobogótokon,
Az Igazság, mely tegnap még halott,
Világ bírájaként föltámadott.
A népek szent szövetségébe ti
Úgy lépjetek, mint Kossuth népei.
A föld alól, a magyar föld alól
A vértanúk szent lelke így dalol.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)